Dec. 27. Karácsony utáni napok (elsö)

Kategória:
Karácsonyi szokások, Hazai

Dec. 27. Karácsony utáni napok (elsö)

December 27. - János napja.

János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője.

AJános név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. Az István-köszöntőkhöz hasonlóan igen sok változatban él a magyar nyelvterületen. Sóvidéken például az istvánozás és jánosozás a református falvak szokásvilágához tartozott. Egyénileg és csoportosan köszöntötték a névnapjukat ünneplő barátokat, rokonokat, szomszédokat. Ezek a köszöntők félnépi eredetűek, szerzői alighanem a kántorok és a tanítók voltak. Ugyanazt mondták István és János napjára, csak a nevek változtak.

Szent előestéje ma János napjának,

Magam is örvendek az ő boldogságának.

Kívánom, az Isten sokáig éltesse,

Kegyes kezeiből soha ki ne vesse,

Hanem kormányozza élete folyását,

Hogy sok számos éven át,

Érje jó egészségbe becses neve napját.

(felsősófalvi köszöntő)

E naphoz a borszentelés szokása is kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A szentelt bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg állatot és embert is gyógyítottak vele: fülfájásra, fejfájásra, fogfájára is megfelelt. A baranyai, bácskai szőlősgazdásk minden hordóba egy cseppet tettek belőle, hogy el ne romoljon a bor. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt itták, de itatták halálraítéltekkel is.

A római egyház szertartáskönyve Szent János napjára írja elő a bor megáldásának szertartását. A pogány áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a XIII. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen.

A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. Szólásként, de gyakorlatban is mai napig él a Szent János áldása, a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan, pl. Háromszéken így mondják: „Igyuk meg Szent János áldását!”

A borivás áldás jellege – oda illő énekkel – a lakodalomban, a halotti torban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. Nagyécsfaluban (Győr m.) a borral együtt almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek.

Az egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdő mulatságait, sőt kicsapongásait. A Szent János áldása (poculum Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon.

Törökkanizsán János napján a legény vitte ki a szemetet az udvarra. Azt tartották, hogy amelyik irányból legelőször hall hangokat, onnan fog nősülni.

Kelebián a karácsony böjtjén kútba dobott, János almának nevezett almát kiveszik és annyi cikkelyre vágják, ahány tagja van a családnak, majd elfogyasztják. Úgy hitték, hogyha majd valamelyik közülük olyan helyre vetődik, ahol nem talál ivóvizet, azokra gondolva, akikkel együtt evett az almából, elmúlik a szomja.

Irodalom:

"Barabás László: Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások."